A hollókirály, Susanna Clarke, Jonathan Strange & Mr Norrell

A Hollókirály a fordító szemével - maximálisan szubjektívan
(Heinisch Mónika)

 

Susanna Clarke azt vallja magáról, hogy írás közben a "tudatáram-technikát" alkalmazza, vagyis a szöveg csak úgy ömlik belőle kifelé, és ő hagyja magát sodortatni a különféle benyomások áramlataival, aztán az egész mégis összeáll valami sokszínű, kavargó víztömeggé, amiben élvezet úszkálni.

Ennek megfelelően fordítani és szerkeszteni sem könnyű, amit leír (utóbbiért többeket is köszönet és elismerés illet), de mivel az ember óhatatlanul is valami sóvárgást érez a tenger iránt, valami lelki rokonságot érez a hullámokkal, újra és újra belecsobban. Ha a szöveg éppen ridegebb és vontatottabb, csak kissé szorítjuk össze a fogunkat, mert tudjuk, hogy nemsokára "alánk nyúl" egy melegebb, játékosabb hullám, aztán jön egy harmadik, és így tovább.

Tudatáram ide vagy oda, Susanna Clarke-nak is szüksége van egy eszközre, amivel kordában tudja tartani a szöveget. A víznek valahogy formát kell adni. Ehhez találta meg a Napóleon-korabeli társadalmi beilleszkedést, etikettet, a korai viktoriánus éra merevségét. Nagy kedvence, Jane Austen elég mankót adott ahhoz, hogy ebbe az angolosan vérszegény és szigorú korszakba belecsempésszen valami kortalan és misztikus izgalmat, ami ugyanakkor kecsességével beleillik a stílusba. Ettől még messze nem válik hasonlóvá azokhoz az önjelölt írónőkhöz, akik a viktoriánus Angliában ontották magukból az úgynevezett gótikus regényeket. Nem, ő kikerüli a lánccsörgető szellemek és bömbölő viharok csapdáját, megmarad elegáns és távolságtartó elbeszélőnek, aki nem is feltétlenül akar hatni az olvasó érzelmeire. Sőt, a meseszerű jeleneteket pontosan olyan kimérten adja elő, mint az életszerűen nosztalgikus teadélutánok álmosító tereferéit.
Hadd váltsam le a tenger-szimbólumot.

Én A Hollókirálynak azt az életérzést köszönhetem, hogy a hétköznapi életünk egy hatalmas könyvtárra hasonlít - például Mr. Norrell könyvtárára. A szöveg aprólékosan kidolgozott, mégis keresetlennek tűnő részletgazdagsága a hétköznapi élet jól ismert, szürke sűrűségét idézi. Néha, miközben átrágjuk magunkat a töménynek tűnő szövegrészeken, a féloldalnyi vagy még hosszabb lábjegyzeteken, tényleg azt érezzük, hogy valódi könyvek között böngészünk. Mindenütt száraz tényanyag, adatok, nevek, elemzések, formalitások. Többnyire ilyenek a hétköznapi teendőink, napjaink is. Ugyanakkor ott van az a felemás érzés, hogy ahol ennyi könyv van, az mégis csak egy könyvtár, vagyis egy hatalmas, zárt helyiség. És azon kívül is kell lennie valaminek... Meghökkenünk, amikor az első fantasztikus jelenetnél kitárul egy ablak a valóságon túli világra. (Talán tenger morajlik odakint? Pont olyan szabálytalan, amilyen szabályos a könyvtár...) Behúzott nyakkal várjuk a következő ilyen pillanatot. Onnantól kezdve, hogy megtapasztaltuk a könyvtáron kívüli világot, többé már semmi sem kiszámítható. És innentől kezdődik Susanna Clarke világának csodája. Innentől lesz letehetetlen olvasmány, és ettől vált lenyűgöző fordítási feladattá.
Számomra ismeretlenül is ismerős volt A Hollókirály. Meggyőződésem ugyanis, hogy a fantáziavilág egy velünk született fogékonyság kérdése. Olyan, mint a romantika, a hazaszeretet, a zenei érzék, vagy a spenót élvezete. Akiben nincs meg, akinek nem magától értetődő, annak nem lehet megmagyarázni. Annak van helyette más - és talán az is éppoly megfelelő. Akiben viszont megvan, az vele együtt nő fel, pici gyermekkora óta őrzi, talán még a tudatra ébredése előtti időkből. Az ilyen emberek általában szeretik a fantasztikus irodalmat - ami számukra cseppet sem fantasztikus. Ők pontosan érzik, hogy A Hollókirály a valóság tökéletes leírása, és a sorok mögül elősejlő mágikus világban semmi szokatlan nincs.

No persze mi is az a tündérvilág... Hosszasabban is értekezhetnék róla, mivel részben erről írtam második szakdolgozatomat annak idején: "Shakespeare Szentivánéji álom című színművének tündéralakjai viktoriánus kori angol festők képein" - igen, vannak ennyire elvetemült emberek... De most csak a lényeg tartozik ide. Vannak, akik csak rózsaszínben csillogó tündérvilágot tudnak elképzelni (olyasmit, mint a legújabb ezoterikus irányzatok hallatlanul giccses angyalai), mert nem ismerik a tündérekkel kapcsolatos hagyományok gyökereit. Ők csalódni fognak Susanna Clarke könyvében. Az írónő által megelevenített tündérek sokkal közelebb állnak az eredeti angolszász mitológiai mondakörhöz, mint a ma divatos tündérfigurák, akik nyalókaszínekben pompáznak a gyerekszobák tapétáján. Hajdanán a tündérmesék kifejezetten felnőtteknek szóltak, és telis-tele voltak fontos jelképekkel, rejtett üzenetekkel, amikkel a generációk egymást terelgették az élet rögös útján. Ez nemcsak az angolszász, germán, kelta, skandináv stb. területeken volt így, hanem Magyarországon is. Minden tündérekkel kapcsolatos néphiedelemnek megvolt a maga alapja, és a felnőttek komolyan vették őket, legalább mint jelzéseket.
A Hollókirály azoknak való, akik vagy ismerik a tündérhagyományok gyökereit, vagy az érzékfeletti világokat is éppoly esendőnek, változékonynak tartják, mint hétköznapi világunkat. Nemcsak hétköznapi életünk lehet nyomorúságos, hanem Tündérország is lehet siralmas, elhagyatott és viharvert. Talán ilyen-olyan módon párhuzamosan követi a saját világunk folyását. Susanna Clarke könyvében Tündérországnak bizony letűnt az aranykora. Ezért nem ad igazán reményt, hanem megmaradt varázserejével meghunyászkodásra készteti, tökéletlenségével zavarba ejti az embereket. Találgathatjuk naphosszat, hogy mi a szerepe ennek az árnyékvilágnak (bár sötétsége ellenére még mindig lehetséges, hogy a mi világunk az ő árnyéka), de idővel talán majd otthonosabban mozgunk benne, hiszen a szerző tovább mesél parttalanul (és remélem, második könyvét is befejezi).

Az ilyen burjánzó fantáziavilághoz mindenesetre nem sok magyarázat kell, és a szövegnek sem kell különösebb mintákat követnie. Nem csoda, hogy az egyedülállóan nosztalgikus hangulat mellett Susanna Clarke bizonyos szempontból új stílust is teremtett - ami ugyanannyira zavarba ejtő és káprázatos.

Susanna Clarke-ban szerintem az a legjobb, hogy teljes mértékben önmagát adja. Megmaradt annak a kamaszlánynak, aki az iskolában a pad alatt firkálta fantasztikus történeteit, példaképeket követett ugyan, de zabolátlanul a saját stílusában adta elő magát, diszkó vagy pláza helyett könyvtárba vagy erdőbe ment, esetleg romok vagy kastélyok körül szimatolt, és afféle kívülállónak, mi több, valóságos cseregyereknek érezte magát ebben a világban.
De végül is honnan tudhatnám én ezt?