A hollókirály, Susanna Clarke, Jonathan Strange & Mr Norrell

Melyik az öt kedvenc könyve, és miért?

Az Emma Jane Austentől. Ez a legügyesebben megírt regény a világon. A párbeszédeket szeretem a legjobban. Minden megszólalás tükrözi az adott szereplő rögeszméit és vezérelveit, mégis tökéletesen természetes marad. Az Emmából talán hiányzik néhány vonás, amire szükség lenne ahhoz, hogy a könyv letehetetlen legyen. Igaz, hogy történnek nagyon drámai fordulatok (egy fiatal nő tépelődik egy tiltott szerelem és egy előnyös házasság gondolata között, mert míg az előbbi boldoggá tenné, az utóbbi szétzúzná az életét), a hősnőnek sikerül távol tartania magát az ilyesmitől, és így az olvasót sem rántja magával. A központi konfliktus és a szerelmi szál egyáltalán nem melodrámai, mégis teljességgel megkapó. Ráadásul egyik karakter sem rosszindulatú. Rendszerint Jane Austennél is akad egy aljasabb szereplő, ám ebben a könyvben csak a hétköznapokban megszokott közönségességgel és önzéssel találkozhatunk.

Az Ember, aki csütörtök volt G.K.Chestertontól. Ez egyfajta izgalmas detektívtörténet, de hasonlít egy versre is, és amellett valóságos teológiai rejtvény. Néhány dialógus kifejezetten olyan, mintha Oscar Wilde írta volna. Ezek után nem is csoda, hogy nincs párja a világirodalomban. Roppant vizuális mű. A jelenetek képsorozatként tárulnak fel előttünk - precízen lefestett, megdöbbentő, egyszerű és színes képek. Az ember úgy érzi, mintha gyönyörű hallucinációja támadna, vagy épp ártalmatlan lidércnyomás gyötörné. Mint általában a krimikben (meg a költészetben és a teológiában) a legérdektelenebbnek tűnő tárgyak vagy események is fontosak lehetnek. Mindamellett tökéletesen ábrázolja a saját korát, és az olvasó átérezheti, milyen lehetett afféle dandyvé avanzsált angol úriemberként élni 1908-ban.

A WatchmenAlan Moore-tól. Bár ez egy szuperhősökről szóló grafikus regény, tele van valóságos karakterekkel és valóságos helyzetekkel. Amikor először olvastam, le sem tudtam tenni. Nagyon keveset aludtam, és amikor munkába kellett mennem, fizikailag is betegnek éreztem magam, amíg nem vehettem újra a kezembe. Moore olyan dolgokat művel a Watchmenben, amit egy filmben vagy egy regényben nem lehet megtenni bizonyos mértékű csalás vagy művészieskedés nélkül. Például könnyedén sző egymásba két, látszólag egymástól független történetet, amelyek egy időben zajlanak New Yorkban - úgy, hogy az egyiket képekben meséli el, a másiknak pedig a párbeszédeit mellékeli a képek fölött. A két történet természetesen nem független egymástól. Működik a hatás-ellenhatás, és a szálak mélyebbé, sötétebbé, mozgalmasabbá teszik egymást. Virtuóz. nem tudok rá mást mondani.

A Sherlock Holmes történetek Arthur Conan Doyle-tól. Alig van olyan év, amikor mindet ki ne olvasnám. Doyle egy tökéletesen megformált világot hoz létre, egy gunyoros, rideg, kacifántos lelkületű főhőssel, akinek erkölcsi tartására viszont mindenkor számíthatunk.

A CAMRA Good Beer Guide 2004 (a CAMRA 2004-es katalógusa a jó sörökről). Milyen sok a sör, milyen kevés az idő...

Ki az öt kedvenc írója, és miért?

Jane Austen, aki a lehető legközelebb jutott a tökéletességhez.

Alan Moore (lásd fent), aki Jonathan Ross szavaival élve el tudja érni, hogy középkorú férfiak (és nők) térdre ereszkedjenek a képregényboltokban, és a hálától sírva fakadjanak.

Charles Dickens. Nem is tudok kedvenc karaktert választani Dickens regényeiből. Dickens óriási - mint az égbolt. Akárhol ütjük fel Dickenst, azonnal felismerjük a stílusát, akár egy társadalmi szatíránál, akár egy komikus jelenetnél, akár egy horrorisztikus képnél tartunk, vagy épp egy gyilkos pszichéjének tanulmányát olvassuk - sőt akár ezek kombinációját. Dickens mindig több, mint ami megmarad a fejünkben. Sokkal játékosabb, sokkal groteszkebb, sokkal propagandistább, sokkal szentimentálisabb, sokkal viktoriánusabb, sokkal jobb vagy sokkal rosszabb.

Neil Gaiman, aki a legmerészebb és legtöbb meglepetést tartogató író. Az első képregényben, amit tőle olvastam, kiürítette a Poklot. Teljesen ledöbbentem. Azt kérdeztem magamban: "Ezt tényleg meg szabad tenni?" Ezek szerint igen.

Joss Whedon és más válogatott szerzők, akik a Buffy, a vámpírok réme című sorozat forgatókönyvét írják. Persze nem tökéletesek. A sztori sokszor recseg-ropog. De a párbeszédek csodálatosak, és majdnem olyan remekbeszabottak a karakterek is. Joss Whedon a jelek szerint mindig az érzelmekből indul ki. Először azt kérdezi: "Mit kell éreznie a nézőnek?" Aztán azt: "Mit kell éreznie a szereplőnek?" Nagyszerű kérdések ezek, és hasznára válnak minden írónak, aki regényen vagy novellán dolgozik. Ha ezekre megtaláljuk a választ, bízvást számíthatunk az olvasóink vagy nézők folyamatos érdeklődésére.

Ki vagy mi volt a legfontosabb hatás, ami arra ösztökélte, hogy író legyen? Mi inspirálta A Hollókirályt?

Valószínűleg az unalom. És valami zaklatott, tolakodó képzeletvilág. Mindig megvolt bennem a késztetés, hogy sokkal izgalmasabb helyekre képzeljem magam, mint ahol éppen tartózkodtam, és persze sokkal érdekesebb embereket fantáziáltam magam köré. Végül ez vezetett oda, hogy történeteket kezdtem kitalálni és leírni.

Mindig is vonzottak a mágusok. Nem tudom, miért. talán azért, mert olyasmit tudnak, amit más emberek nem, és rendetlen szobáikban lépni sem lehet a különös tárgyaktól. C. S. Lewis Narnia krónikái című regényében csak két mágus van. Az egyik gyenge és gonosz, a másiknak meg alig jut két sor a párbeszédekben. Ennek ellenére engem mindketten lenyűgöztek. Az egyiküknek (a gyengének) van egy tálcája, amin varázsgyűrűket tart. Ezek a zöld és sárga gyűrűk olyan élénk színűek és fényesek, mint a cukorkák. Mágikus eszközök, ékszerek, mégis úgy néznek ki, mint az ínycsiklandó cukorkák. Hát nem imádnivaló? A Hollókirállyal a leghitelesebb történetet próbáltam átadni a mágiáról és a mágusokról, ami csak eszembe jutott. Szorosan követtem Ursula Le Guin modelljét, amit a Szigetvilág-sorozathoz használt. Amíg azt a sorozatot olvassa az ember, a mágia tökéletesen valóságosnak tetszik. Érezzük, hogy léteznie kell, és pont olyannak kell lennie, amilyennek Le Guin leírja.

Úgy gondoltam, ahhoz, hogy valóságossá tegyem a mágiát, egy kicsit prózainak és szürkének kell bemutatnom, sőt bonyolultnak és talán kiábrándítónak is. Soha nem olyan csillogó és elbűvölő, amilyennek a többi karakter elképzeli. Ahogy az egyik szereplő mondja A Hollókirályban: "Mágia! Ne beszéljen nekem mágiáról! Az is olyan, mint minden más, tele akadályokkal és csalódásokkal." Ez a regény egyik kulcsmondata.

Történelmi személyekről mintázta Jonathan Strange-et, Mr. Norrellt és A Hollókirályt?

Nem mondanám. Inkább irodalmi elődöket tudnék említeni. Strange-ben feltehetőleg van egy adag Byron, és azt hiszem, őriz valamennyi vonást a XVIII. századi korhelyekből - olyanokból, mint Valmont a Veszedelmes viszonyokban. Azt akartam, hogy legyen benne valami romlottság, vagy legalábbis züllésre való hajlam.

A Hollókirály figurája rendhagyó módon született meg. Ursula Le Guinnak van egy varázslója a Szigetvilág-trilógiában, akit Palni Szürke Mágusnak neveznek. Az ő mágiája annyira kétséges és homályos volt, hogy feledésbe is merült a neve. A Gyűrűk Urában, a trilógia végén is felbukkan egy varázsló Mordorból, hogy megütközzön hőseinkkel, de a nevét már senki sem tudja, sőt ő maga is elfelejtette. Ez nagyon tetszett, és amikor kitaláltam a varázslóimat, én is névtelen karaktert akartam. Sajnos nem számoltam azzal, mi történik majd, ha az egyik főszereplőnek nem lesz neve. A következmény az lett, hogy ő gyűjtötte magára a legtöbb nevet. Ő lett a Hollókirály, John Uskglass, a Fekete Király, Észak Királya, és van egy kiejthetetlen tündér neve is.

Mr. Norrell már komplikáltabb. Egyetlen személy jut eszembe, ha rá gondolok: én magam. Ugyanazok a hobbijaink: leginkább otthon szeretünk lenni, a könyveink között, és rá se hederítünk a telefoncsörgésre. Egyébként szerintem az ő figuráját eredetileg egy kirakós játék ihlette. Hatalmas puzzle volt, egy óriási könyvtárat ábrázolt, és benne két-három idős úriembert, akik XVIII. századi parókával a fejükön olvastak. Évekig ott motoszkált a fejemben ez a kép, míg eldöntöttem, hogy mihez kezdek vele.

Milyen érzés, hogy a könyvét úgy emlegetik, mint a következő Harry Pottert, vagy a Harry Potter felnőtteknek szóló változatát?

Nem veszem komolyan. Nem hiszem, hogy valaha is készülhet egy második Harry Potter. Egyedülálló jelenség. Azt sem hiszem, hogy meg lehet írni a felnőtteknek szóló változatát. A Harry Potter mélyen belenyúl a gyerekek fantáziájába, és szinte teljesen a hatalmába keríti őket. Ez is egyfajta igézet. Csodálatos lenne hinni abban, hogy az én olvasóimat is ugyanúgy megigézi a könyvem De a felnőtteket sokkal nehezebb elkápráztatni. nehezen kapcsolják ki a túlzott kritikai hajlamaikat, és nem hagyják, hogy a történet csak úgy egyszerűen sodorja őket.

A más könyvekkel való összehasonlítás hasznos vezérfonal lehet az olvasók számára. Ha tetszett a Harry Potter/Jane Austen/ a Kvinkunx (The Quincunx - Charles Palliser)/a Se égen, se földön (The Instance of the Fingerpost - Iain Pears), akkor feltehetőleg ez is tetszeni fog. Vagy nem. Az olvasók nagyon okosak. Tudják, hova tegyék az ilyen kijelentéseket.

Mennyi ideig tartott megírni A Hollókirályt? Mennyi történelmi kutatást kellett végeznie?

Több, mint tíz évig írtam, ami őrületes idő, bármilyen műről is legyen szó - leszámítva mondjuk egy katedrális építését, egy kert felvirágoztatását vagy egy gyermek felnevelését.

Sok történelmi kutatást folytattam, mert a kor politikai körülményeit és történelmi adottságait nyilvánvalóan ismerni kellett, ahogy a korabeli Londont és Velencét is. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire fogom élvezni a hadtörténelmet. Rengeteg szemtanú számolt be a csatákról és a hadjáratokról, és ez egészen közel hozza az emberhez a hadtörténelmet. Sokkal közelebb kerülünk hozzá, mint a történelem más területeihez. Könnyebb beleképzelni magunkat egy korabeli katona bőrébe, könnyebb belelátni a hétköznapi nyűgeibe. Néhány embert mellékszereplőként bele is szőttem a történetbe, miután rájuk bukkantam a forrásanyagokban: például a felfedező tisztet, Colquhoun Grantet, és a káplánt, Samuel Briscallt. Samuel Briscall felfedezése nagyon élvezetes volt. Amennyire ki tudtam deríteni, mindössze egyetlen cikket írtak róla. Körülbelül négyoldalas. Megtaláltam, elolvastam - kész-passz! Mennyivel egyszerűbb, mint Wellington!

Ami viszont a kora viktoriánus kori Anglia társadalmi berendezkedését és etikettjét illeti, arról Jane Austentől tudhatjuk meg a legtöbbet. Ő hihetetlenül alapossággal figyelte meg az embereket, és bámulatos érzékkel bontotta elemeire a karakterek motivációit.

Látja valami jelét a mágiának a mai világban?

Hm. Igen. Nem. Nem tudom.

Ha úgy érti, hogy hiszek-e a mágia létezésében, nemmel kell válaszolnom. A Hollókirályban jelen lévő mágia kizárólag irodalmi eszköz. Nem tanulmányoztam a korszak varázslóinak munkásságát. (Nemrég ugyan olvastam egy könyvet a XVIII-XIX. századi okkult tudományokról, de nagyon unalmas volt, és nehezen lehetett követni.)

Ha a legszemélyesebb tapasztalataimat vesszük, Anglia olykor varázslatos helynek tűnik számomra, abban az értelemben, hogy egyes tájak megmagyarázhatatlan rezgéseket keltenek bennem. A sötét téli erdők most is olyan hátborzongatóak, mint régen - és épp olyan könnyű eltévedni bennük.

A Hollókirály szempontjából mennyire fontos Anglia?

Mielőtt elkezdtem A Hollókirályt, néhány évig más országokban éltem, Spanyolországban és Olaszországban. Többek között azért jöttem vissza Angliába, mert úgy éreztem, csak itt tudom megírni. (Ami elég különös, mert nagyon ritkán megyek ki a házamból, hogy szemügyre vegyem Angliát.) Mindvégig az volt a szándékom, hogy A Hollókirály egy ízig-vérig angol könyv legyen, és az én felfogásom szerint közvetítse az olvasóknak az angol mágiát. Végül aztán sokkal városiasabb regény lett, mint amilyennek terveztem. A tél is nagyon fontos A Hollókirályban. Szerfölött télies hangulata van. Csak a befejezése után vettem észre, hogy úgy ölel fel tíz évet, hogy közben szinte mindvégig tél van.

Van kedvenc szereplője?

Strange, Norrell és én szoros együttműködésben töltöttük ezt a tíz évet. Talán túlzottan is jól ismerjük egymást, és aligha járnánk közös helyekre kikapcsolódni. Azt hiszem, a kedvenc szereplőm Childermass. Vele szívesen beülnék egy kiskocsmába egy pohár italra. Eredetileg negatív szereplőnek készült, de rájöttem, hogy annál sokkal összetettebb. Tetszik, hogy olyan zavarkeltő és független - ugyanakkor (remélem) korának hű mintapéldánya. Szolgaként kezdi, és noha rendkívül eszes, tudja, hogy nem számíthat sokkal többre az életben, ezért többé-kevésbé megelégszik a helyzetével.

Most mit olvas?

Az Örökösök című Dickens-regényt, és egy csomó kezdő író művét az ókori egyiptomi istenekről, meg a XIX. század elején végzett egyiptomi ásatásokról.

Melyik a leginkább túlbecsült könyv, amit olvasott?

Hát most majdnem azt mondtam, hogy nem kedvelem John Fowlest és George Bernard Shawt, de múlt héten az egyik barátnőm meggyőzött róla, hogy érdemes még egy esélyt adni Shawnak. Igaz, hogy a karakterei mindig intellektuális meggyőződéstől, és nem érzelmektől hajtva beszélnek, ám alighanem az ilyen figuráknak is helyük van a világban. A barátnőm felhívta a figyelmemet az éleslátásukra, és arra, hogy nagyon igaz, eredeti dolgokat mondanak. Gyanítom, hogy John Fowles erényeiről is meg tudnának győzni, úgyhogy passz.

Ha megszabhatná, hogy melyik könyv legyen az, amit mindenkinek el kell olvasnia, mit választana?

Nem hiszek a kötelező olvasmányok listáiban. Nem hinném, hogy az embereknek elő kell írni, hogy mit olvassanak. Ezzel azt kockáztatjuk, hogy az olvasás kötelességgé válik, ami oda vezetne, hogy az olvasók meggyűlölnék a szegény írókat. Szerintem jobb, ha mindenki szabadon olvashat, és megtalálhatja a saját kincseit. Mindenki lelje fel azokat a könyveket, amik gazdagítják a belső világát, lelkesítik és ábrándozásra késztetik. Akár olyan is lehet, amit én személy szerint ki nem állhatok. Nekem az ellen sincs kifogásom.

Mi volt az eddigi legjobb írása?

Fogalmam sincs. Nem tudom elhessegetni azt a nyugtalanító gondolatot, hogy talán a legelső vagy a második írásom. Egyszer végigolvastam az összes novellámat. Egy vézna, szürke asszony az első sorban azt mondta, hogy nem talált az írásaim között még egy olyan jót, mint a legelső történetem. Azóta is ő ül az első sorban a fejemben, és alkalmanként készségesen elmagyarázza, hogy soha semmi nem lesz olyan jó, mint a legelső novellám.

Melyik volt a legutóbbi írás, amit feldúltan a szemetesbe dobott, és miért?

Semmit sem szoktam kidobni. Szinte soha sem fordul elő, hogy leülök, megírok egy egész történetet, befejezem és értékelem. Én amolyan sajátságos, impresszionista stílusban írok, amit leginkább a "tudatáram-technikával" lehetne jellemezni. Hetek vagy hónapok alatt építek fel egy történetet vagy egy fejezetet mondatfoszlányokból és párbeszéd-morzsákból. Újra és újra végigmegyek rajta, amíg késznek nem ítélem. Egy kicsit olyan, mintha valaki két szobával arrébb diktálna nekem. Csak töredékeket hallok abból, amit mond, ezért sokszor végigjárom ugyanazokat a köröket, amíg teljes nem lesz a kép. Ez időbe telik.

Ha végül mégis kivágok valamit a majdnem kész írásműből, akkor általában a kedvenc részemet választom. A kedvenc rész mindig azt jelenti, hogy nem tudtam abbahagyni az áradozást valamiről, ami túlzottan is magával ragadott. Ezek a részek általában megakasztják a történet folyását.

Mi jön ezután? Mi fog történni Jonathan Strange-dzsel és Mr. Norrell-lel?

A következő könyvem ugyanabban a világban fog játszódni, és valószínűleg pár év kihagyással ott folytatódik, ahol A Hollókirály véget ért. Otthonosan érzem magam a XIX. század elején, és nem áll szándékomban otthagyni ezt a kort. Kétlem viszont, hogy az új könyv a szó szoros értelmében az első folytatása lenne. Új szereplőket akarok bemutatni, habár bizonyára régi barátok is felbukkannak majd. Egy kicsit lejjebb akarok ereszkedni a társadalmi ranglétrán. Strange és Norrell gazdagok, több szekérnyi pénzzel és hatalmas birtokokkal. A második könyv szereplőinek többnyire keményen kell küzdeniük azért, hogy egyik napról a másikra valahogy eltengődhessenek. Ugyanakkor minden bizonnyal többet megtudhatunk majd John Uskglassról, A Hollókirályról, és az angol mágia fejlődéséről.

Van valami rituálé, amit írás közben követ? Gondolok itt egy kedvenc tollra, kabalára, vagy egy délre néző ablakra.

Szinte bárhol tudok írni. Legjobban a vonaton szeretek. Két hely között lenni nagyon felszabadító érzés, és jót tesz a történetnek, ha közben figyelem az elsuhanó tájakat és a véletlenszerűen felbukkanó tárgyakat. Szeretem a lesötétített helyiségeket is. meg a lámpafényt. meg az eső hangját. Sokan tudják rólam, hogy a napos délutánokon behúzom a függönyöket, felkapcsolom a villanyt, és beteszek egy CD-t, amin az eső hangjai vannak. Ettől azonnal egy csendes, bensőséges világban találom magam, ami számtalanszor segít az írásban.